Kijózanodás..
2010 augusztus 3. | Szerző: Dolcevííta
Ma határozottan könnyebb…
Még leírni is könnyű volt, hogy könnyebb…. Talán mert olyan hihetetlen távolinak tűnik, hogy alig egy hete még zizegtem mint a zsizsikes borsó (úristen, honnan jött most ez a hasonlat????) és a pénteki találkozást vágytam-reméltem.
Most, mintha ezer éve történt volna..
Persze sokat segít a kiábrándultság… Mert ki vagyok ábrándulva rendesen. Egyrészt, mert tegnap akartam neki egyetlen búcsúmondatot írni – jaj hát tudjátok, olyat, ami beleég az agyába-szívébe, és két hét múlva fusson hozzám mint a kóbor kiskutya – megkérdeztem, hogy msn közelben van-e, és azt írta, most nem.
Na azóta sem kaptam jelzést, hogy most ott van, kíváncsi rá, mit akartam….!
Most elhúztam a számat, hogy cö-cö-ccö….
Másrészt név alapján rákerestem a neten és találtam róla képeket. Nem jókat. És olyan szemöldökfelhúzva nézegettem, hogy na ne most komolyan, ebbe a hapsiba habarodtál bele?
Védekezésképpen szemöldökleengedve rögtön közöltem magammal, hogy nem a hapsiba, hanem a lelkébe. Csakhogy a lelke után már kellett volna a teste is, az pedig hozzá tartozik, vagyis kicsit 22-es csapdája az okfejtésem.
De ma jó… Nem vagyok boldog, azt semmiképpen nem írnám, de olyan nyugis a lét most… Persze lehet, hogy vihar előtti csend….!
Titkon arra vágyok, hogy roppant határozott és kemény nőként egy mocskos sort sem írok neki, semmilyen módon, és majd két hét múlva, amikor már aludni sem tud a hiányomtól, akkor félve bekopog az msn-en… Félhet is, mert lehet, hogy be sem engedem, had kopogjon…!
Persze ezen itt romantikázok, és simán megtörténhet, hogy már egy másik nő agyát mossa a szavaival, és használja ugyanazokat a kifejezéseket, szavakat, megelevenedő mondatokat, mint nálam…
De most valahogy ez sem érdekel…
Csend és rend. Az kell most, semmi más… Meg egy üres óra, amikor a történteket helyére teszem fejemben-szívemben-lelkemben…..
A vége…?
2010 augusztus 2. | Szerző: Dolcevííta
Érdekes az ember… ahogy az érzések megfordulnak… mint az időjárás, egyik nap tűző forróság, másik nap jégeső. Ahogy ezekhez is hozzászokunk, úgy törődünk bele, hogy bizony a szív néha boldog, néha meg összetörik.
Hivatalos ügyben beszéltünk.
Zavarban volt, ahogy én is, többszöri torokköszörüléssel és hang-elhalással tudtam csak beszélni. De most nem markolt bele a gyomromba a vele-beszélek érzés marka.
Azt mondtam neki, hogy ennél a mostani helyzetnél minden jobb lenne. Én nem akarok és nem is tudok várni a semmire. Mert hisz nincs konkrétan mire várni. Illetve van, arra, hogy ha otthon elcsitulnak nála a bonyodalom-hullámok, akkor majd jelentkezik. De arra én nem várok…
Mondtam, hogy akkor inkább mondjuk ki, hogy ennyi volt, nagyon szépen köszönjük az Égnek – és magunknak – ezt a pár lángoló, izzó, fülledt, ábrándos-romantikus hetet – és PONT.
Azt mondta, ő képtelen kimondani azt, hogy vége. Hogy attól még a bizonytalan folytatás is jobb, mint kimondani a véglegest.
Na…
Ezt most értsem is meg, igaz…? Nekem nem jobb a pont-pont-pont a végén, mint a PONT. Vagy a felkiáltójel.
Minek szenvedjek itt még napokat, amikor már lehet, hogy tényleg vége? Hah, a régi öregek tudhattak valamit, amikor azt mondták: A nagy tüzeknek lángja magasra csap, de hamar hamvában ég el.
Egyébként akkor sem sajnálom, ha most fáj.
Akkor sem sajnálom, ha most NAGYON fáj…
Majd egyszer rájövök, hogy mit kellett ebből megtanulnom. Most még nem tudom…. De el kell gondolkodnom sok mindenen, mert hát legyünk kegyetlenül őszinték, x év után eljutottam arra a pontra, hogy egy MÁSIK férfit kívántam-akartam eszeveszetten, és nem a párom…
De valahogy még mindig nem adtam fel… A kisördög a bal vállamon, ez a kis szemétláda, egyfolytában röhög a markában és az sustorogja: Hahaha…. Te is tudod, hogy most Ő kell…! Te is tudod, hogy egész életedben sajnálod majd, hogy az a csók nem történt meg…..
A kisangyal meg a jobb vállamon hátat fordítva, én-megmondtam-hogy-ne-csináld duzzogással nem is szól hozzám….
Ez van….
Mi is fáj tulajdonképpen…?
2010 augusztus 2. | Szerző: Dolcevííta
Péntek óta volt időm gondolkozni, nem kevés.
A péntek volt a legborzasztóbb, akkor úgy fájt mindent, főleg belül, hisz lelki kínjaink nem mindig tükröződnek a testünkön, hogy a gyomrom egyetlen néma görcs volt, és folyton sírhatnékom volt.
Egy – akkor épp – kihalt utcán mentem haza, ablak felhúzva, a zene halkan szólt, és egyszercsak valaki kiordított belőlem, de olyan igazán velőtrázóan, hogy FÁÁÁÁÁÁÁJ. Úgy látszik még magamat is meg tudom lepni…
A szombat már nem egy nonstop görcs volt, sokkal inkább sok-sok kicsi. Egyszerűen mindenről az ő arca villant be, még a pucolandó krumpliról is, ami valljuk be elég röhejes.
A vasárnap agymosás és mély magamba nézés, és elemzés. Kielemeztem, hogy ugyan mi a jó franc fáj ennyire????
De komolyan….!
Történt valami konkrét? Nem.
Ígértünk egymásnak valamit, amit megszegtünk? Nem.
Akkor mi fáj? Az elvesztése? Azt már régóta tudjuk, hogy aki nem a miénk, azt nem lehet elveszíteni… Akkor?
Azon tépelődök, hogy vajon Ő hogyan érez? Munkába veti magát? Vagy leköti, hogy a barátnőjének bizonyítsa mennyire jelentéktelen voltam a számára, és nem létezik senki más, csak ő? Azért láthatatlanul szerettem volna ott lenni abban az időszakban amikor a lebukását magyarázta. Vajon milyen szavakkal “gyalázta” meg a kettőnk kapcsolatát és vele tulajdonképpen engem is…?
Amikor ennyire bezsong egy férfi vajon aztán hogyan csendesedik le benne minden…? Ő is ennyire sokat gondol rám? Ő is azt mondja magában, hogy amit érez, az a HIÁNY?
Nem tudom mit tegyek…
Várjak? Meddig? Amíg ő úgy nem látja,hogy eléggé lenyugodott a helyzet ahhoz, hogy eztán roppant óvatosan, de folytassuk ezt az egészet? Nem megalázó ez egy kicsit?
Vagy épp ellenkezőleg, 3 naponta küldjek neki e-mailt, melyben sugallom, mennyire hiányzik, és várok? Hogy biztos legyen benne, hogy bennem még nem múlt el? Ez kb ugyanolyan megalázó…
Most kellene okosnak lenni. Nagyon okosnak….
Szünet…
2010 július 30. | Szerző: Dolcevííta
Tökéletesen igaza van Charlotte Bronte-nek… Így is érzem magam.
Most beszéltünk telefonon és hosszú és bizonytalan időre “letettük a lantot”.
Túl sokat kockáztatott egy “kalandért”, és az érzelem, ami kicsit az eszét vette, óvatlanná is tette. Egy érzelmektől forró, felugró msn ablak lett az árulója…
És most rádiócsend…
Jó lesz egy kis szünet… El lehet gondolkodni rajta, hogy mit jelentett számunkra az elmúlt 3 hét, mennyire lettünk egymás számára fontosak, túlélhetőek vagyunk-e egymás számára, vagy sem…
Rettenetesen hiányzik, de tudom, ez majd elmúlik, vagy legalábbis elcsitul bennem… De rettenetes ez az űr….
Ha többé nem jön, akkor is őt fogom mindig mindenkiben keresni, de tudom, soha többé nem lesz ilyen összhang, ilyen együttlét, ilyen érzés…
És ennek a tudata talán borzasztóbb az érzésnél is amit most érzek…
Mintha odafentről zuhantam volna le, nagyon mélyre, és most kiszakadt szívvel, összetört testtel, megtiport lélekkel csak feküdnék mozdulatlanul…
Bár ne kéne most megmozdulnom-gondolkodnom két hétig, hogy csak akkor keljek életre ha Ő hív…
Lassan megfogalmazódik bennem, hogy ő nem erotikus játszótárs, nem virtuális szexpartner volt, hanem LELKITÁRS…. És az ember az előző kettőt viszonylag könnyen túléli, de az utolsót…..
Most nem tehetek mást, várok… és várok… és várni is fogok.
Nem fejeződhez be a csókja és az ölelése nélkül.
Egyszerűen NEM AKAROM, hogy így legyen vége!!!!
Nem akarok sírni…
2010 július 30. | Szerző: Dolcevííta
Tényleg nem akarom túlnyavalyogni, mert nincs értelme, de muszáj írnom pár sort…
Annyira de annyira fáj, és olyan csalódott vagyok, hogy ez az érzés kiöl minden mást belőlem.
Furcsa érzés… Sírni persze nem tudok, miért is sírnék, de úgy érzem, mintha a könnyeim befelé potyognának… Érzem ahogy belül lecsorog az arcomon, le egészen a torkomig, hogy sós-maró íze minden másodpercben arra emlékeztessen, hogy mi fáj… De kívül nem látszik. Max a szám nem felfelé görbül és a szemem nem nevet…
Talán páran az égre emelitek a szemeteket, hogy úúúristen, hülye nő, mit jajgatsz itt, az ég világon semmi nem történt.
Mégis ez a “semmi” többet adott, mint az elmúlt években bármi… Minden kedves szó tetoválásként égett a lelkembe, hogy csak hosszú és fájdalmas munka árán lehessen onnan majd egyszer, valamikor eltűntetni…
Valami végérvényesen megváltozott…. Nem csak a kapcsolattal, az természetes, hiszen a tegnap sms óta elérhetetlen számomra és már nem is akarom keresni, hanem én is megváltoztam. Az ami történt, kihat mindenre… Olyan mintha egy darabot Neki adtam volna magamból, azt a darabot, amit nagyon szerettem és amire büszke voltam, mintha a legszebb szeletemet adtam volna oda, hogy nézd, ez vagyok, én vagyok, tényleg tetszik, tényleg akarod?
Én megértem… Lehet,hogy tényleg elkövetett valami butaságot és lehet, hogy tényleg balhé volt náluk otthon… Lehet, hogy ezért a süket csend, ami annyira süket, hogy már a fülembe dörömböl….
Várom, hogy minden bejelentés nélkül egyszercsak megjelenik, és azt mondja, vége, de egész életében bánta volna, ha nem jön, nem lát utoljára, és nem csókol meg először-utoljára….
Na jó, lehet, hogy mégis tudok sírni………….
Süket csend
2010 július 29. | Szerző: Dolcevííta
Hát (háttal nem kezdünk mondatot) drágáim…. Azt hiszem felültettek….
Csúnyán, kegyetlenül, igazságtalanul (???), hagyva, hogy hitbe-reménybe-vágyba éljem magam.
Nem jelentkezett az utolsó, “lebuktam”, most “figyelnek” sms után… Így persze nem is tudom-tudhatom, hogy a gondosan kitervelt-megálmodott-megremélt titkos találkánk hol és mikor lenne…..
Most vagy nagyon lebukhatott – balga módon elmentett valamit? fényképet, levelet, msn-t??? – vagy elszólhatta magát? Nem tudom…..
Van egy rohadt nagy gombóc a torkomban, és a hetek óta – általa – építgetett-szépítgetett önbizalmam, egóm felér most egy marék galamb-guanóval…..
Összeroppantam, összetörtem, és hogy ne halmozzam az igekötőket, széthullottam…
Szóval körötte csend (amerre ment, és persze néma tartomány)…. Kín-rímelek…
Basszus de fáj….. De rohadtul fáj.
Na látjátok, ezért nem kell kinyitni másnak a szívünket-lelkünket. Pontosan ezért! Hogy ne legyen ilyen rohadt utána….
Fájok……………………………………….
Hűtlenség… a másikhoz és magunkhoz…
2010 július 29. | Szerző: Dolcevííta
Küldtem rá sms-t, hogy mi a helyzet a holnappal, mert csak korlátozott ideig vagyok elérhető ma, és jó lenne tudni, hogy akkor holnap merre-hány-méter, ahogy apám mondaná… 🙂
Gyanúsan nagy volt a csönd, minden kommunikációs forrás töksüket.
A válasz sms-ben az volt, hogy reggel egy kicsit “lebukott” és most picit nyugton kell maradnia, mert “figyelik”….
Érdekes ez a nyitott mondat. Egyszerre lettem ideges, és kijózanodott. De ezt már talán megszokható tőlem, hogy hol idegeskedek, hol izgulok, hol meg két lábbal, két realista lábbal állok a földön… bár ez utóbbi mostanában nem jellemző…
Szóval…. Mindig is útáltam (így, hosszú Ú-val, útálkozni hosszú Ú-val kell!!!) azokat, akik kapcsolatban élő férfira vetették ki a hálójukat…. Mert mindig arra gondoltam, hogy ÉN mit éreznék, ha a páromat más csókolná-ölelné-gerjesztené… És a gondolat nagyon nem tetszett…
És most ÉN csinálom ugyanezt egy másik nővel??? Hová lett belőlem az empátia, a tisztesség, a becsület????
Ismeretlenül lehet, hogy fájdalmat okozok valakinek, aki lehet, hogy meg sem érdemli….
A nő akkor csal kifelé egy kapcsolatból, ha valami van, de az a valami KEVÉS. A férfi meg akkor, ha valami van, de KELL MÉG más is…. A kettő nem ugyanaz…
Lehet, hogy az a másik nő az égvilágon semmit sem tett azért, hogy ezt érdemelje, hogy a párja másra gondoljon, másról fantáziáljon, másért “epekedjen”, mást kívánjon… És az a más most ÉN vagyok…
Brutál érzés…..
Brutál rossz érzés…. Azt hiszem, szégyenlem magam…………
Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját , mert könnyen
meglehet, hogy felvarrja más.
Aki szeret , annak hallgasd meg baját, gondját, mert könnyen
meglehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen meglehet,
hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd, s öleld meg naponta, mert könnyen meglehet,
hogy megöleli más.
És akkor hidd el! – nem ő a hibás!
Vajon mi lesz….?
2010 július 29. | Szerző: Dolcevííta
A tegnapi napom végre gyorsan, nem a már-megint-rá-várok érzéssel
telt el, egész nap nem beszéltünk, nem írtunk. Így végre dolgoztam egy
kicsit 🙂
De a holnap…
Mindjárt itt lesz, észre sem veszem, és már itt a kora reggel, korán
kelek, mert ki kell választanom, hogy épp holnap milyen “arcom” lesz,
hogy megy-e hozzá a kedvenc blúzom, vagy sem, karikás-e a szemem vagy
sem, hullámos hajú legyek, vagy sima…
Egy csomó roppant fontos eldöntendő kérdés…….!!!
Hiszen mégis csak ez lesz az első (lehet, hogy utolsó is) találkozásunk.
Azért érdekes dolog, még sohasem találkoztam úgy pasival, hogy előtte
már tulajdonképpen megtörtént a csók és a szex is! 🙂 Az életben
általában fordítva van…:)
Tudom, hogy teljesen felesleges ezen gondolkodni, de azon agyalok,
hogy vajon fizikai valója milyen érzéseket fog majd belőlem
kiváltani…. Lehet, hogy nem is fog tetszeni, csak az
“intelligenciájába” szerettem bele. Mondjuk az se semmi, egy lélekbe –
test nélkül – beleszeretni.
Miket írok???
Nem szerettem bele, nem is értem miről hablatyolok….
Azért tudjátok tegnap este a páromnak volt egy különös megjegyzése:
– Olyan más vagy mostanában, olyan.. nem tudom milyen…. Mi van veled, csak nem csapja valaki a szelet???
Természetesen kategórikusan kikértem magamnak. Ezzel szerintem nem
hazudtam… Vagy igen? Végülis ha csak annyi történik, hogy én
“kivirágzok”, és ez az itthoni életem javára válik, akkor nem kell, hogy
lelkiismeretfurdalás gyötörjön, sőt inkább mély meghajlással köszönjem
meg…. Vagy most csak keresem a mentséget…?
Egyenlőre nem tudom elképzelni, hogy ne hasson rám, mint férfi…
Egyenlőre minden gondolatomat a holnap tölti ki, és már most pingpong
labda nagyságú a gyomrom….
Édes ez a várakozás… Ez az izgalom…. A teljes és totális
őszinteség jegyében elárulom, hogy semmire de semmire nem vágyok most
jobban csak a csókjára…. Vajon elsüllyed majd a világ? Vagy teljesen
észnél leszek, reálisan konstatállva a borosta szúrását, az illatát, az
ízét?
Vajon józan maradok, vagy elveszek…?
Holnap ilyenkor már mindent tudni fogok…..
Hosszú az a nap…
2010 július 27. | Szerző: Dolcevííta
Ajvé de banális kezdés, de ezt biztosan a hangulatom okozza….
Ma egész nap nem beszéltünk, nem volt msn-en, nem írt sms-t így már nem csak a gondolataim, de szinte az egész testem is egy nagy kérdőjellé alakult át. Hogy-mert-miért-is-vagy-máshol-mikor-itt-is-lehetnél???
Egyébként valami baja van, az tuti. El akar magától távolítani, vagy nem tudom mi van… Merthogy elhárít minden közeledést…
Óóó persze,ezer és egy oka lehet, pld dolgozik, és szorítana a nadrág, vagy nincs egyedül, vagy nem tudom mi… Csak én meg rágom a szám szélét, hogy drága, legalább ÍGY, ha már nekünk ez jutott….!
Bár necces a dolog, amikor egyszer anno (tudjátok, ősidők) volt részem valami nyomokban sem erre hasonlítóhoz, akkor amikor lezongoráztuk elejétől a végéig, akkor úgy… hogy mondjam… szinte megtörtént a kielégülés. Mármint a lelki. És akkor egy darabig nyugi volt.
Ezt a véleményemet ő is osztotta, mert milyen meglepő!!! neki is volt már ehhez nyomokban sem hasonlító élménye.
Szóval ebben az esetben ez totál másképp van. Szépen és részletesen megtörténik, és az ember nem dől hátra nagy sóhajjal a forgószékben, hogy jajj és huhh, hanem úgy dől hátra, szemeket szorosan összezárva, hogy jajj és huhh, mééééééééég.
Azért ez az állandó égetés-akarás nemcsakhogy fárasztó, de roppant kimerítő is. Talán ő is “belefáradt” az állandó készenlétben, és hogy a vére nem ott pulzál, ahová rendeltetésszerűen keringetné a szíve, hanem sokkal inkább MÁSHOL…?
Akarhatunk-e ÍGY és ENNYIRE egy másik embert….? Mármint akkor, ha nem éppen klasszikusnak nevezhető a kapcsolat…
Megírtam neki, hogy nekem sokat fog jelenteni a találkozás, tudni akarom, hogy az a bizonyos kémia működik-e.
Biztosított róla, hogy NÁLA hétszentség, hogy működik, ezt már az első találkozáskor lecsekkolta.
Megkérdeztem, hogy az első találkozáskor vajon mit akart, AZT, vagy ENGEM, mert ennél a kérdéskörnél azért valljuk be, hogy roppant fontos a ragozás 🙂
A legszebbet írta, amit erre válaszolni lehet: Először AZT akartam, most TÉGED akarlak, és veled AZT.
Most mondjátok, hogy nektek nem volt gyomorszájbaverős-érzésetek erre a mondatra….
Én biztos vagyok benne, hogy nem egy strigulának lát, hogy ennél már most is sokkal több vagyok…. És ez nagyon, nagyon jó érzés, az Ég bocsássa meg nekem…
Valahogy arra vágyom, hogy ha pénteken meglát, lásson annyira szépnek, hogy belejajdul a lelke, és örökre vésődjön a fejébe-szívébe-lelkébe a képem.
Ez elég hülyeség… ezért a kívánság-ráolvasásért anno megégettek volna, mint boszorkányt…….
Sokkal egyszerűbb lenne…
2010 augusztus 3. | Szerző: Dolcevííta
Azon gondolkodtam, hogy miért kell ilyen kurtán-furcsán, befejezetlenül befejeződnie ennek az egésznek.
Próbálom kikockázni, de nem nagyon megy.
Készülök írni egy rövid szösszenetet – hol van már a délelőtt határozott kemény nő leszek fogadalmam?!?! – hogy ugyanmár nem nagy kérés, és a reklám is megmondta már, hogy ÉN MEGÉRDEMLEM, mondja már meg nekem ez a férfijú, hogy mire is kell, hogy én most várjak?
Tudjátok még emelkedne is a szemembe, ha azt mondaná: Édes, iszonyú finom volt, iszonyú jó volt, de otthon is jó, és nem akarom elveszíteni, ezért okos és intelligens emberek lévén, fejezzük be és emlékezzünk egymásra jó szívvel.
Komolyan, még meg is hajolnék e mondat előtt.
De nem… Bonyolítsuk a dolgot, a most-egy-ideig-ne-beszéljünk-ne-írjunk szindrómával…!
Na de mondjuk az a kérdés is felmerül, hogy ugyan hová írhatnék, én a szerencsétlen kitaszított, ha minden infóvonal bezárult előttem? Most tényleg én izguljak azon, hogy ha mailt írok neki, azt vajon ki olvassa el? Nem lehet sms-t írni, mert lehet, hogy leellenőrzi nagy bizalmatlanságába a barátosnő, nem lehet msn-t írni, mert nem tudni ki olvassa le, nem hívhat, mert juj azt észreveszik…
Itt most egy percre elgondolkodtam, ha én akarnék, simán tudnék írni, pedig a családnak 3/4-e már írni-olvasni tudó, simán tudnék egy sms-t írni és fogadni a lenémított telefonomon, sőt meg is tudnám csörgetni az esti futás közben vagy mikor elmegyek bevásárolni. Az ember mindig maga dönti el, mit akar megtenni…
Jó-jó, az is igaz, hogy én ezt mindet megtehetném, mert rám nem néz két gyanakvó szempár non-stop. Ő meg most ellenőrzés alatt áll. De ennyire????
………
Mennyivel könnyebb lenne kifújni ezt a nagy adag visszatartott levegőt, és elfelejteni. De ehhez nekem az ő szava, “engedélye” kell.
A bizonytalant hogy engeded el? Sehogy. Mert bizonytalan és bármi lehet belőle.
Nem is értem, mit kínlódok, hisz megmondta – és ha mondta biztos úgy is van 🙂 – hogy mennyire jó nő vagyok, el sem hiszi, hogy idáig jutott velem…! Biztos jön másik. De kell a francnak másik. Ő kell. Mert ő tudja, hogyan kell szólnia hozzám, mit akarok hallani-olvasni, ő tud rajtam a szavain keresztül is játszani.
Egyébként mintha az élet is gerjesztette (gerjeszti??) ezt az egészet. Például minnél jobban erősítette a tudatot bennem, hogy mennyire NŐ vagyok, kívánatos, vonzó, szexi, otthon annál inkább le lett hurrogva lényemnek e darabja.
Pld tegnap azt mondta a párom, kezd agyára menni, hogy kérdezgetem, hogy ez jól áll? Látszik a fogyás? Észrevetted, hogy mennyivel másabb az arcom x kilóval kevesebben? Nézd máááár, ez a gatya is lóg rajtam!!!!
Hát ilyenkor felmerül a kérdés, hogy kinek is fogyózok-tornázok, kinek is sminkelek, kinek válogatom össze a ruháimat, hogy szép legyek?
Jó, tudom, magamnak, de mégis a TETSZENIAKARÁS motivál, nem más…
Lassan befejezem ám az önsajnálatot, meg a nyavajgást… Lassan visszaáll majd minden a rendes kerékvágásba….
Kérdés, hogy jó-e lesz az nekem…
Oldal ajánlása emailben
X