Sokkal egyszerűbb lenne…

2010 augusztus 3. | Szerző: Dolcevííta |

Azon gondolkodtam, hogy miért kell ilyen kurtán-furcsán, befejezetlenül befejeződnie ennek az egésznek.

Próbálom kikockázni, de nem nagyon megy.

Készülök írni egy rövid szösszenetet – hol van már a délelőtt határozott kemény nő leszek fogadalmam?!?! – hogy ugyanmár nem nagy kérés, és a reklám is megmondta már, hogy ÉN MEGÉRDEMLEM, mondja már meg nekem ez a férfijú, hogy mire is kell, hogy én most várjak?

Tudjátok még emelkedne is a szemembe, ha azt mondaná: Édes, iszonyú finom volt, iszonyú jó volt, de otthon is jó, és nem akarom elveszíteni, ezért okos és intelligens emberek lévén, fejezzük be és emlékezzünk egymásra jó szívvel.

Komolyan, még meg is hajolnék e mondat előtt.

De nem… Bonyolítsuk a dolgot, a most-egy-ideig-ne-beszéljünk-ne-írjunk szindrómával…!

Na de mondjuk az a kérdés is felmerül, hogy ugyan hová írhatnék, én a szerencsétlen kitaszított, ha minden infóvonal bezárult előttem? Most tényleg én izguljak azon, hogy ha mailt írok neki, azt vajon ki olvassa el? Nem lehet sms-t írni, mert lehet, hogy leellenőrzi nagy bizalmatlanságába a barátosnő, nem lehet msn-t írni, mert nem tudni ki olvassa le, nem hívhat, mert juj azt észreveszik…

Itt most egy percre elgondolkodtam, ha én akarnék, simán tudnék írni, pedig a családnak 3/4-e már írni-olvasni tudó, simán tudnék egy sms-t írni és fogadni a lenémított telefonomon, sőt meg is tudnám csörgetni az esti futás közben vagy mikor elmegyek bevásárolni. Az ember mindig maga dönti el, mit akar megtenni…

Jó-jó, az is igaz, hogy én ezt mindet megtehetném, mert rám nem néz két gyanakvó szempár non-stop. Ő meg most ellenőrzés alatt áll. De ennyire????

………

Mennyivel könnyebb lenne kifújni ezt a nagy adag visszatartott levegőt, és elfelejteni. De ehhez nekem az ő szava, “engedélye” kell.

A bizonytalant hogy engeded el? Sehogy. Mert bizonytalan és bármi lehet belőle.

Nem is értem, mit kínlódok, hisz megmondta – és ha mondta biztos úgy is van 🙂 – hogy mennyire jó nő vagyok, el sem hiszi, hogy idáig jutott velem…! Biztos jön másik. De kell a francnak másik. Ő kell. Mert ő tudja, hogyan kell szólnia hozzám, mit akarok hallani-olvasni, ő tud rajtam a szavain keresztül is játszani.

Egyébként mintha az élet is gerjesztette (gerjeszti??) ezt az egészet. Például minnél jobban erősítette a tudatot bennem, hogy mennyire NŐ vagyok, kívánatos, vonzó, szexi, otthon annál inkább le lett hurrogva lényemnek e darabja.

Pld tegnap azt mondta a párom, kezd agyára menni, hogy kérdezgetem, hogy ez jól áll? Látszik a fogyás? Észrevetted, hogy mennyivel másabb az arcom x kilóval kevesebben? Nézd máááár, ez a gatya is lóg rajtam!!!!

Hát ilyenkor felmerül a kérdés, hogy kinek is fogyózok-tornázok, kinek is sminkelek, kinek válogatom össze a ruháimat, hogy szép legyek?

Jó, tudom, magamnak, de mégis a TETSZENIAKARÁS motivál, nem más…

Lassan befejezem ám az önsajnálatot, meg a nyavajgást… Lassan visszaáll majd minden a rendes kerékvágásba….

Kérdés, hogy jó-e lesz az nekem…