Mikor lesz vége….?
2010 október 1. | Szerző: Dolcevííta
Ma beléptem ide, és döbbenten – ugyanakkor szinte könnyes szemmel is konstatáltam – hogy azóta is, hogy “bezárt a bazár”, több mint 200-an olvasták el a Tényleg édes az élet blogomat…:)
Ez elgondolkodtatott…
Vajon tényleg sikerült úgy leírni a keserű és a csodálatos pillanatokat is, hogy ennyien visszajárnak velem sírni, velem örülni?
Hogy mi történt azóta?
Sok minden….
Nem is tudom, hol kezdjem….
Az utolsó, szívszorító levelére írtam egy választ… Minden ezerszer megfogadott ígéretet félretéve, de írtam. Nem írtam neki semmi kedveset, én nem vallottam neki szerelmet, mert akkor mindent de mindent elhomályosított a csalódás és a bánat érzése.
Aztán, napokkal, hetekkel később, igen hosszú és sokszor térden végigjárt út után ki mertem mondani és le mertem írni, hogy a gyógyulás útjára léptem. Gondoltam ha szóban és írásban is megerősítem, csak ide manifesztálódik!!
Az én levelemre kb ekkor jött meg a válasz, bocsánatkérő, tárgyilagos, sajnálomos levél. Nem igazán érdekelt, de éreztem, ha még mindig fáj olvasni tőle akár csak ennyit is, még biztosan nem gyógyultam meg.
Azt olvastam, hogy a náthás időszakok mindig valamilyen jelentős pszichés változást
követnek. Bizonyos tapasztalatok megszerzése után az ember lelkileg fejlettebb
szintre lép, és kilöki azt a felesleget, amire már nincs szüksége. Ennek materiális
megjelenése a nátha. Tisztulási folyamat, hagyni kell megtörténni,
hogy lelkileg valóban meg tudjunk szabadulni mindattól, ami már nem szolgálja
fejlődésünket, és új erővel tovább tudjunk haladni.
Úgyhogy nem mikor kegyetlenül lebetegedtem, akkor ezt a fenti folyamatnak tudtam be. 🙂
Mígnem…..
Múlt hét közepén az aktuális csillagállás megdöbbentő dolgokat produkált….
Egy félhivatalos munkalevél végén sokat üzenő sort találtam.
Majdnem belehaltam…
5 perc múlva az msn-en széttéptük egymást…………………..
Az érzelmek tomboltak, őrjöngtek, volt minden, imádlak-gyűlöllek-hülye hapsi- hogy tehetted – mit gondoltam, mit vártam – hiányoztál – jaj nekem….
Ezúttal nem halogattuk a dolgot, hiszen megtapasztaltuk, milyen kínlódás a várakozás, az ismeretlen utáni vágyakozás.
Találkoztunk.
A csók….. mint amilyet megálmodtunk…. Képtelen vagyok róla többet írni, mert most túl sok lesz az infó, nektek is, nekem is..
A következő bejegyzésben kitérek rá…
Ahogy arról is a következőben írok majd nektek, hogy mi történt azóta…..
Vigyázzatok a szívetekre…..
Dolce
Elköszönök
2010 augusztus 25. | Szerző: Dolcevííta
Jó hosszúra sikerült a befejezés. Igazából vége még most sincs, hiszen nincs vége, amíg gondolunk a másikra, de talán végre felfogtam ezt az egészet.
Úgy döntöttem, hogy bemásolom a levelét. Aki ezért ripacsnak tart, ám tegye, én nem érzem annak. Ahhoz, hogy a történet kerek egész legyen, ennek is benne kell lennie, és mivel a leveleit rendszeresen megsemmisítem, egyedül ez a blog fogja őrizni az utolsó hozzám írt szavakat.
És ezzel a blognak is istenhozzádot mondok, mert nem akarok még napokig (hetekig) arról blogolni, hogy mi történik velem az “utójátékban”, gondoltam-e rá, álmodtam-e vele, netán beszéltem-e vele hivatalos ügyben.
Búcsúzóul megköszönöm annak a rengeteg olvasónak, aki olvasásra méltónak találta a blogot, (majdnem háromezren, ez hihetetlen szám!!!) és annak a 140 embernek, aki 5-ös skálán 5-re értékelte életem első nyilvános írásművét.
És a levél, melyet nekem írtak, de egyúttal nektek is, nektek, akik hasonlóan szenvedtek-kínlódtak-szerettek, mint én………….. vigyázzatok magatokra! 🙂
Dolcevííta
………………………………………………………………………….
Édes, csodaszép…
Tudom, rég írtam neked ezeket a szavakat, pedig a
levelezés-lángolás alatt ezek mindennaposak voltak. Sok mindenért kell
bocsánatot kérnem Tőled.
Például azért, mert a te akaratodat figyelembe sem véve,
egyszerűen én magam döntöttem el, hogy legyen vége annak, ami igazán még el sem
kezdődött.
Írtam már neked, hogy bizony mindkettőnknek „nyomós” érvei
vannak az ellen, hogy folytassuk ezt a kapcsolatot, bár szívem szerint most is
letörném mind a 10 ujjam, hogy ezeket írom egyáltalán.
De meg kell tenni, mert nem akarlak olyan helyzetbe hozni,
ami megrendítené az életedet, és talán én is félek megrendíteni az enyémet,
mert arra, hogy Téged igazán és teljesen megkapjalak, valljuk be, igen csekély
az esély.
Nos, igen, most valahogy könnyű őszintének lenni, pedig az
őszinteség igen kemény és fájó dolog is tud lenni, de talán most jött el az
ideje.
Beléd szerettem.
Igazából ez nem az idők és a levelezésünk során alakult ki,
ha nagyon mélyen magamba nézek, a legelső bók után amit neked írtam, végzetesen
megtörtént. Csak harmincakárhány évesen az ember nincs ehhez hozzászokva, és ha
az agy vészjeleket küld, hogy zéró-zéró-legyél észnél, akkor elhajtod az agyad
a francba, hogy no para.
Pedig tudhattam volna, hiszen nagyon, nagyon régen történt
meg velem, hogy ha egy Nő írt, akkor összeugrott a gyomrom, ha pedig
bejelentkezett az msn-en, akkor levert a víz és remegve vártam, hogy végre
ugorjon fel az ablak, „szia Kedves” kezdőszóval.
Most elgondolkodtam, hogy volt-e egyáltalán hasonló érzésem
Nővel kapcsolatban, de igazából senkit nem tudok egy lapon, de még egy napon
sem említeni Veled.
Az elmúlt két hétben megpróbáltam realizálni magamban a
dolgokat és lehetőségeket, de nem nagyon látok kiutat. Tudom, kár volt
érzelmeket belekeverni, de elhiheted, hogy egyszerűen csak megtörtént, nem
tudtam ellene mit tenni. Minden efelé az érzés felé sodort, a mosolyod, melyet
kétszer is volt alkalmam látni, a hangod, melyre a testem-lelkem azonnal
reakcióba lépett, az írásod, ahogy írtál, ahogy megelevenedett minden sorod, TE
MAGAD.
Írtad egyszer, hogy volt egy mondatom, ami beléd égett.
Először AZT akartam, most TÉGED és veled AZT. Ez lett az én lelki-tetoválásom
is, ahogy te is írtad, és mint tetoválás belém is örökre belém-varródott.
Remélem, hogy abból ami velünk történt, csak a jót szűröd
le, nem az elmúlt két hét zűrzavarát, várakozását, csalódását. Hidd el, hosszú
távon te is azt mondod, ezt itt és most kellett abbahagyni, míg nem történt
baj. Tudom, kevés volt ez neked, ahogy nekem is, de fogadjuk el, hogy ennyi
jutott, hosszú ideje nem emlékeztem rá, hogy így tudok érezni, és gondolatban
lábaid elé borulok, hogy megmutattad nekem újra, hogy mennyi szenvedély és
érzelem szorult morcos férfilelkembe.
Csak remélni tudom, hogy én is adtam neked annyit, amennyit
te nekem.
Vigyázz magadra, úgy ahogy én vigyáznék rád. És talán
utoljára, „búcsúszóként” nem tilos leírni, hogy: szeretlek.
…………………………………………………………………………..
Nevetés és Felejtés könyve a kezemben…
2010 augusztus 23. | Szerző: Dolcevííta
Mit is írhatna az ember végszónak?
Mert az következik…
Hosszú és fájdalmas vége lett, pedig az ígérte, nem ilyen lesz…
Hogy is kezdődött a vég?
Valamikor az utolsó levelek egyikében azt írta: érzéke van hozzá, hogy ráérezzen, mikor kezd egy kapcsolat vészesen komolyra fordulni, és olyankor mindig lépnie kell. És hogy velem ezt már az első kedvességnek szánt bók után érezte. Hogy már akkor szóltak a vészharangok a fejében, csak lecsitította az agyát, hogy no para, no para!
Mivel én érthetetlenkedtem – és valóban nem értettem, miért kell ilyen sitty-sutty befejezni a történetet, ami még el sem kezdődött – a harangok egyre jobban zúgtak a fejében, menekülésbe hajszolva. Ezt 13 napja írta, de legalább fél évnek tűnik.
Butaságokat írt. Hogy én is próbáljak kijózanodni, mert: “vannak olyan jó dolgok, amik ugyan jók, de nem valósak, és csak arra jók, hogy a valós jó dolgokat kevéssé jónak mutassák…”
Na ezt a mondatot háromszor kellett elolvasnom és elemeznem, mert sehogy sem értettem, míg rájöttem, arra céloz, hogy attól, hogy Ő van (volt) nekem, attól az otthoni dolgokat mindjárt fertelmesnek és nagyon nem jónak látom. Pedig nem így volt. Önző dög módon, amit nem kaptam meg otthon, azt megtaláltam nála. Helyrerakta az önbizalmamat, önbecsülésemet, újra szeretni és tisztelni tudom magam, és megtapasztaltam, hogy milyen erejű érzelmekre és szenvedélyre vagyok képes.
Adtam neki egy időpontot, hogy akkor és csak és kizárólag akkor ráérek, és találkozzunk. Nem azért , mert nem tudok nélküle és a látványa nélkül élni, hanem mert nekem kell a lezárás, enélkül olyan égbe kiáltott és soha nem visszhangzó élmény lenne nekem ez az egész.
Persze a találkozó nem jött létre, nem mondom, hogy füllentett, mert a halál jött közbe (pardon, nem az övé, egy rokonáé), de amikor olvastam, hogy lemondja a találkát, akkor keserűen felkacagtam, hogy Oké Bébi!
Egy nap múlva megköszöntem, hogy volt nekem. Hogy örültem neki.
Két nap múlva megkaptam az utolsó, a legszebb, a legromantikusabb elbocsátó szép üzenetet, amit nőként valaha kaptam…
(most azon gondolkodok, nem-e szentségtörés ide bemásolni. A barátnőm hangosan sírt rajta. Én már csak csendesen elolvastam párszor. Könnyek nélkül.
Most az egyszer azt kérem, írjatok, jelezzetek vissza, ti, ti majdnem 2500-an, hogy berakjam-e írásos vallomását ide. Szeretnétek elolvasni?)
Nyílt levél a Kedveshez – bár nem is tudja, hogy blogolok…
2010 augusztus 13. | Szerző: Dolcevííta
Tudod mit akarok ezzel?
Lehet, hogy nem is tudod, de TE kértél ENGEM. És jöttem…
Gondolatban kértél egy nőt, lehetett volna más is, egy olyan nőt, aki kéri- és
elfogadja a hódolatodat. Akivel érzed, hogy mennyire FÉRFI vagy. Aki
felzaklat, felráz, aki iránt bolondul érzel.
Aki viszont bolondul.
Sóvárogtál legbelül egy nő után, aki úgy ír-gondol-beszél, mint te. Aki ismeri, tudja, hogy mikor mit
kell mondania ahhoz, hogy te elégedetten dőlj hátra, azt mondva: Ez az!!
Aki – ahogy te írtad – “építi” az egódat, és te viszont építheted az övét.
Én sem tudtam, hogy kértelek. Csak utólag tudtam meg.
De elfogadás nélkül nem fog menni… Ne utasítsuk vissza az ajándékot.
Ma rátalálni a másik feledre, szót érteni, viszonzásra lelni is maga a CSODA.
Nézd meg, hány szerencsétlen, boldogtalan, mosolytalan ember rohangál a világban.
És mi hányszor mosolyogtunk napokon át egyfolytában egymásra….?
Én még mosolyogni akarok.
Sokat.
Veled.
Mindenkinek fáj…
2010 augusztus 11. | Szerző: Dolcevííta
Jelentkezett…
Írásban, mert úgy össze tudta szedni a gondolatait, rendezni sorait, nem zavarják össze a környezet hangjai és az én hangom… (idéztem)
És hát hasonlóképpen van összetörve mint én…
Ami egy cseppet sem tölt el az elégedettség érzésével.
Írtam, hogy amikor kielemeztem azt a bizonyos félreérthető email címet, írtam neki egy durvát. Annyira nem volt durva nem volt benne szitkozódás, vagy átok, csak annyi, hogy ebben a percben sajnálok minden pillanatot amit rá pazaroltam.
Azt írta, napokig nem tért magához ettől a mondattól, hogy olyat fordult vele a világ, hogy még most sem áll helyre, hogy azóta kiköltözött a szigetre és “alkoholba fojtja bánatát”.
Megírtam neki, hogy az agysejtek – és a máj – pusztítása helyett sokkal inkább beszélni kellene, vagy írni, a kételyek mocskos, alattomos kis férgek, amik beférkőznek az ember lelkébe-szívébe és ott furkálnak egyre mélyebbre és mélyebbre míg végül azon gondolkozunk, mi is váltotta ki ezt a fájdalmat, mert az előzményre már nem is emlékszünk annyira elnyom mindent a kín.
Megírtam neki, hogy a címe üzenete olyan volt, mint egy brutális köpködés, egy utolsó szenya búcsúszó, egy mellkasbarúgás. Ne csodálkozzon, hogy félreértettem.
De én többé nem fogom neki bizonygatni, hogy akarom őt, meg hogy szeretném látni, én nem fogok könyörögni! Azért az már sok lenne…
Most elfogadom, hogy ami van, van, ami nincs arra meg nem kell áhítozni…
Milyen hülye az ember, szenved, kínlódik, mikor szimplán boldog is lehetne. Nem?
Még nem válaszolt.
És én megint várom valamire, már szinte megszoktam….. 🙂
Remény… de mire is?
2010 augusztus 10. | Szerző: Dolcevííta
Visszatértem.
Erősebben, határozottabban, összeszedettebben, mint ahogy múlt héten elmentem. És az 5 napból volt 2, amikor egyáltalán nem gondoltam rá… Ez azért már haladás, nem?
A helyzet az, hogy nincs helyzet.
Az emailre, amit arra a bizonyos felejtseldesürgősen@soha.hu-ra
írtam, nem jött válasz… Pedig klassz email volt, amikor megfogalmaztam
a háromsoros eposzt, oly durván, hogy magam is csodálkoztam rajta, és elküldtem, csak egy másodpercig sajnáltam, hogy megnyomtam a send gombot. Aztán már nem.
Miért is kellene titkolnom a fájdalmat és a csalódottságot. Fenékig
ürítettem a “méregpoharat”, és nem csak hogy megmérgezett, de az
epekeserű-utóíz még most is itt van.
Ma hívott, múlt szerda óta először. Szívós fajta, jól bírta, bár
lehet, hogy csak én képzelem mellé az érzést, hogy annyira “szenved”
mint én, és lehet, hogy valójában fullheppi.
Szóval hűvös voltam, és hideg. A szigorú üzletasszonyság nem csak a
megfeszült gerincemen látszott, hanem “átjéglett” a telefonon is.
(Igen? Nem. Köszönöm, már megírtam e-mailben, hogy milyen
változtatásokat kérek a terven. Nem, felesleges átbeszélni, minden
leírtam részletesen. Nem okoz gondot, pár napot tudok várni. Értesíts
majd, hogy ennek mennyi a tervezési költsége. Szia. Hogy? Igen, még itt
vagyok. Nem tudom miről beszélhetnénk még. Szerintem meg nincs.
Megbeszéltük, hogy intelligens emberek módjára szétválasztjuk a munkát
és a magánéletet. Te ígérted meg, hogy nem fogsz csak úgy “elsunnyogni”.
Pedig úgy tűnik. Jó. Ha fel tudom venni, felveszem, bár nem tudom mit
szeretnél. Rendben. Szia.)
Ez volt kb a beszélgetésünk. A kérdéseket-válaszokat ki lehet sakkozni.
Szóval eldöntöttem, hogy én nem sírok tovább, még lélekben se. Hisz
közhely, de mint minden közhely ez is igaz: pasi és villamos után ne
fuss, úgyis jön a következő.
Mondjuk jelen pillanatban minden 18 éven felüli pasitól enyhe émelygést kapok….:)
És már megint a jól ismert szitu, várni valamire, a nem-tudod-mire.
Úútálok várni. De próbálok közömbös lenni, mint akinek minden mindegy. És valójában az is…. 🙁
Ha hív, jelentkezek, hisz valakinek csak ki kell önteni a szívemet!!!
Ezt nem lehet bírni agyilag….
2010 augusztus 4. | Szerző: Dolcevííta
Nem fogjátok elhinni…
Írtam neki a röhejesen semmisnek tűnő e-mailre… nem jött visszajelzés, hogy “Delivery to the following recipient failed permanently”….
És rágugliztam, marhán ráérek, hogy így rákattantam…. és az e-mail létezik….!
Több oldalon is rátaláltam, hirdetés, fórum, stb.
Jaj én annyira hülye vagyok………..
És olyan csúnyát írtam neki, hogy marha leleményes, de legalább őszinte volt az üzenete, és hogy ebben a percben sajnálok minden pillanatot amit rá pazaroltam…..!
Most gondolom döbbenten olvassa majd, hogy MIVAN???
Vagy.. megkönnyebbülten felsóhajt, hogy hálaIstennek, egy félreértés segített benne, hogy megszabaduljak tőle………
Tisztára elment az eszem….
Jó lesz visszatérni az életbe, most kb egy hétig nem leszek netközelben, a telefont is kikapcsolom, hogy ne érjen el……….
Óóóó basszuskulcs………………….
A megalázás legteteje…
2010 augusztus 4. | Szerző: Dolcevííta
Egyszerűen nem bírtam tovább, és ha már ennyire kiharcoltam, hát meg is kaptam a magam pofonját….!
Falhoz akartam állítani, én ezt nem csinálom, zárjuk már le, de komolyan, tisztára belezizzentem, én így nem tudok továbbmenni.
Megírtam a mailt, de nem küldtem el, hisz én hülye még mindig azt nézem, hogy vajon jó kezekben kerül-e a levél, hát rákérdeztem, hová küldhetek pár sort?
A válasz amit kaptam, egyszerűen…………. De most… ááá nem is hiszem el, olyan döbbenten állok a dolgok előtt, mert erre nincs is szó! Egy fals e-mailcím jött egy percen belül, én buta még örültem is neki, ilyen gyorsan válaszol, ezek szerint várja rólam-felőlem a híreket. És csak a második olvasatra döbbentem rá, hogy ez nem e-mailcím, hanem “szakadj-már-le-rólam” üzenet!!!!!
Egy hasonló címet kaptam, mint pld ez: felejtseldesürgősen@soha.hu
Egyszerűen tényleg nem jönnek a megfelelő szavak, engem még az életben nem tartottak rámenősnek, vagy ráakaszkodósnak akit így kellene lekoptatni!!!! Olyan rettenetesen megalázó, hogy most aztán tényleg folynak a könnyeim, és átkozom a napot amikor szíven ütött a bókja, átkozom magam amikor bután bedőltem a mondókájának és most átkozom magam, hogy hogyan is tehettem ilyet!!!!!!!!!
Hát ez… ez mindennél rosszabb…………………………..
Megalázó, undorító, szemét…………
Megesz a hiány…
2010 augusztus 4. | Szerző: Dolcevííta
Nem semmik a számadatok, már majdnem 1700-an néztek a blogomra…. Vajon hány emberben hagytam nyomot, hány ember jött vissza nap-mint-nap, és vajon hány ember sóhajtott fel, hogy úristen, én is pont ezt éreztem….!
Az élet nem tud újat alkotni, folyton ismétli önmagát… Vagy mi élünk sémák szerint, és észre sem vesszük…
A rádiócsend nagyon komolyan van véve.
Kitartóan, határozottan, roppant módon kussban van.
Mondanám, hogy értem, ha érteném, de nem értem…. 🙂
Szerintetek mennyire van annak valóban reális valóságalapja, hogy most megpróbálja az otthoni, felkavart kedélyeket elsimítani, de aztán, na de aztán jelentkezik, mert ő nem olyan hapsi aki csak úgy szó és búcsú nélkül lelép….!
Na ja…..
Reálisabb elgondolás esetleg az, hogy a “lebukás” észheztérítette, rájött, hogy mégiscsak jobb az otthoni fészek, mint az ismeretlen kaland, és gyorsan hagyjuk abba.
Könyörgöm ha így van, nem lehet ezt megmondani? Vagy ha a beszédhez nincs mersze, lepötyögni? A híresen gazdag szókincsével, szófordulataival, a monitorról lerepülő kedves mondataival…?
Olyan fullértelmetlen minden. Az is, hogy várok rá, az is, hogy egyáltalán felmerül bennem, hogy várni kell a semmire. Az is, hogy egyáltalán eszem magam ezen a hülyeségen. Az is, hogy teljesen szétestem és összezavarodtam. És az is, hogy most baromira hiányzik. A szavai, és a szavai hiányával együtt Ő maga is….
Vajon mikor fog elmúlni?
Ha jelentkezik újra elindul bennem minden….? Minek? Lehet úgy élni, hogy belevágsz valamibe és közben egyfolytában azon agyalsz, hogy meddig van az én időm, mikor jár le és mikor fog újra ugyanúgy fájni, ahogy most fáj?
Fura, hogy a csalódás fáj a legjobban. Az őszinteség hiánya. Mert az ingyen van, nem került volna semmibe, ha azt mondja, baromi nehéz, de ez így nem megy, és inkább zárjuk le. Mennyivel “szebb” szívvel emlékeznék mindenre… Akkor megtehetném, hogy csak arra emlékszek, amit ADOTT, és nem arra, amit ELVITT..
Butaság, de még mindig azt várom, hogy megjelenik az ajtóban és hanyagul nekitámaszkodik a félfának… Nem szól egy szót sem, ahogy nekem sem jön ki a torkomon semmi… Fél percig bírjuk a szívdobbanás-hallató csendet, aztán hozzámlép.
Nem is érdekelne már, hogy mi történik utána…
Csak itt lenne… Most…. egy órára…. fél órára…. 5 percre…..
Keserűség
2011 január 10. | Szerző: Dolcevííta
………
Nem köszönök be, hiszen nem találnék rá megfelelő szót, hogyan is illik beköszönni így, három hónap hallgatás után…
A három hónap besűrűsödött, mint az elrontott puding, mára már szinte
megkövesedett, az elmúlt három hónap összegyúrt maszlagával simán
agyoncsaphatnék bárkit.
Októberben írtam. Írtam, hogy húdetutidetuti. Pedig utána messze nem
volt az… A csókolózós-odavagyok érted randi után egy nappal, virtuális
könnyek között bevallotta, hogy ÉN ráébresztettem, hogy mennyire
szereti és mennyire fontos neki a barátnője. Általában büszke vagyok a
jó cselekedeteimre. Ezúttal nagyon nem ment… Érthetetlenül álltam a
dolog előtt. Valóban van akkor ezek szerint olyan, hogy egy férfi akkor
döbben rá, hogy mennyire szereti a párját, miután eltölt egy másikkal
egy összebújós-csókos-simogatós délutánt???
Abszurdnak tűnt akkor is és most is az, de most már csak lebiggyesztem a számat.
Két hónap véres, hullaszagú csend, melóba-vetem-magam-és-túlélem
típusú stratégia következett. Ami ideig-óráig működött is. Aztán
decemberben felhívott. Próbáltam hideg lenni, ami ment is meg nem is.
Kért, könyörgött, hogy jelentkezzek be msn-re, mert amit akar mondani,
azt nem tudja élőszóban mondani. Még poénkodtam is – nahát, micsoda
emberfeletti erő volt bennem!! – hogy talán be akar másolni valami
szöveget a monitorra???
Engedtem az erőszaknak… A szavak az ő szinte már megszokott módján,
életre keltek és lerepültek a monitorról, körbehálóztak, körbefontak,
simogattak és hízelegtek, míg le nem vettek teljes a lábamról. A
megkönnyebbüléstől, az örömtől, a boldogságtól, a kellek-neki érzéstől
szárnyrakaptam, feltöltődtem mint egy duracell nyuszi, és pörögtem egész
délután, egész nap, egész héten…
Aztán december közepén megemlítettem neki, mi volna, ha összefutnánk,
hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek, melyeket teljesen egymástól
elzárva töltünk. Privát, egyszemélyes cégtalálkozóra hívtam – óó
istenem, hát hová tettem a büszkeségem???? – amit nagyon kedvesen, de
visszautasított, mondván, teljesen el van havazva karácsony előtt…
Persze a mobilja lemerült a beszélgetésünk kellős közepén, a
telefonbeszélgetésünk végszójaként megírt e-mailre pedig még csak nem is
válaszolt…
Karácsonykor küldtem egy sms-t, válasz zéró, szilveszterkor már nem
is erőltettem. Január első napjaiban kaptam egy BUÉK e-mailt. Nem
válaszoltam. Aztán múlt héten rámzörög sűrű elnézéskérések közepette az
msn-en, így hiányoztam, úgy hiányoztam, de most új meló, meg bla-bla,
teljesen el van veszve a hétköznapokban…
Gyanús volt, rosszat sejtettem… Rákérdeztem, mégis mi a szándéka
kettőnkkel? Hát izé-hozé…. most hogy új melója van, orrba szájba bent
lesz, msn-en nem tudunk beszélni, hívni csak este tudna, amikor nekem
nem jó… És hogy ő is sokat gondolkodott, de nem tudja mi lenne a jó,
mert a jelenlegi tempójában olyan mértékben ahogy én szeretném, nem
férek bele az életébe. Mármint hogy nem tudja magát teljesen és
tökéletesen nekem adni – pedig hát megérdemelném, hát hogyne, naná –
ezért nem tudja mi legyen.
Megmondtam én neki, hogy mi legyen… hagyjuk… Én nem akarok olyan
férfi után futni aki nem AKAR engem igazán, vagy még nem döntötte el,
hogy akar-e engem…
Jött a válasz, hogy jajajaj, ne már, hiszen ő akar, meg minden,
csak… Tudattam vele, hogy szerintem holnap reggel úgy fog majd
ébredni, hogy egy teherrel kevesebb, mire a válasz: csak akkor lesz így,
ha tudja, hogy nem okozott nekem ezzel fájdalmat.
Hja, barátom ezzel már elkéstél.
A szám íze megkeseredett, a gyomrom fordult egyet, és belém hasított a
gondolat, hogy én tényleg ezt a nyámnyila hapsit akartam szívvel
lélekkel? De legalábbis testtel….
Most a kiábrándultság igen józan időszakát élem meg… Nem egyszerű, nem könnyű…
És még mindig nem tudom mit akart megmutatni nekem az élet, a sors, a végzet, VELE….. De lehet, hogy ez már nem is fontos….
Oldal ajánlása emailben
X