Mindenkinek fáj…

2010 augusztus 11. | Szerző: Dolcevííta |

Jelentkezett…

Írásban, mert úgy össze tudta szedni a gondolatait, rendezni sorait, nem zavarják össze a környezet hangjai és az én hangom… (idéztem)

És hát hasonlóképpen van összetörve mint én…

Ami egy cseppet sem tölt el az elégedettség érzésével.

Írtam, hogy amikor kielemeztem azt a bizonyos félreérthető email címet, írtam neki egy durvát. Annyira nem volt durva nem volt benne szitkozódás, vagy átok, csak annyi, hogy ebben a percben sajnálok minden pillanatot amit rá pazaroltam.

Azt írta, napokig nem tért magához ettől a mondattól, hogy olyat fordult vele a világ, hogy még most sem áll helyre, hogy azóta kiköltözött a szigetre és “alkoholba fojtja bánatát”.

Megírtam neki, hogy az agysejtek – és a máj – pusztítása helyett sokkal inkább beszélni kellene, vagy írni, a kételyek mocskos, alattomos kis férgek, amik beférkőznek az ember lelkébe-szívébe és ott furkálnak egyre mélyebbre és mélyebbre míg végül azon gondolkozunk, mi is váltotta ki ezt a fájdalmat, mert az előzményre már nem is emlékszünk annyira elnyom mindent a kín.

Megírtam neki, hogy a címe üzenete olyan volt, mint egy brutális köpködés, egy utolsó szenya búcsúszó, egy mellkasbarúgás. Ne csodálkozzon, hogy félreértettem.

De én többé nem fogom neki bizonygatni, hogy akarom őt, meg hogy szeretném látni, én nem fogok könyörögni! Azért az már sok lenne…

Most elfogadom, hogy ami van, van, ami nincs arra meg nem kell áhítozni…

Milyen hülye az ember, szenved, kínlódik, mikor szimplán boldog is lehetne. Nem?

Még nem válaszolt.

És én megint várom valamire, már szinte megszoktam….. 🙂