A fájdalom….

2010 július 23. | Szerző: Dolcevííta |

Hát….

Nem írt. Sem levelet, sem üzenetet, sem egyebet….

Csak úgy eltűnt az éterben….. Én meg itt maradtam…

Keserű szájízű csalódást érzek. És valami mocskosul szorítja a torkom.

Lehet ennyire félreismerni egy embert….? Mást mutatott mint ami valójában…? Minek szédített, minek fektetett belém időt, energiát, ha most…. Olyan értelmetlen és érhetetlen….

Tudom, hogy a csalódás is hozzátartozik az életemhez… Csak épp nem szeretem… És szerencsés ember lévén, oly régen el is került…

Közhely, hogy ne engedj magadhoz senki túl közel, mert az fájni fog. Hát most fáj, és dühös vagyok, hogy hogyan lehettem olyan buta, hogy bedőltem a mézesmázos szövegének…! Hogy perceken belül halálosan belém szeret! Ha-ha!

De kérem, én nem kértem, nem akartam, hogy belém szeressen, én sem tettem! Én nem kértem, hogy lépjen ki a kapcsolatából, én sem tenném! Én csak élveztem ami belőle nekem jutott, a szavait, a bókjait, ami az msn-en történt… Feldobott az az érzelmi bizsergés, amit okozott, jó volt álmodozni, most komolyan ez akkora dolog, hogy ezért véget kell vetni a dolgoknak??????

Óóó bár belelátnék a fejébe egy percre… Vagy kettőre…

Minek kellett találkozunk? Ezért? Ezért az ürességért amit most érzek…? Szívesen kihagytam volna….

Folyton azt hallucinálom, hogy férfi léptek surrannak odakinn, és egyszercsak megjelenik az ajtóban, én ránézek, és összeroppan minden….

Jajjj……