Nyugalom…

2010 július 22. | Szerző: Dolcevííta |

Fura békességet és nyugalmat érzek.

Mintha totál mindegy lenne mi lesz a folytatása vagy a vége…

Persze könnyű úgy nyugodtnak lenni, ha elegáns mozdulattal áthárítottam a felelősséget: Döntsd el TE, mi legyen tovább….

De valahol legbelül azt érzem – talán ezért is a nyugalom – hogy bármennyire is arra kér, lassítsunk, még nem kapott belőlem eleget. Hogy is kapott volna, szinte semmi ami történt…

És azt is érzem, hogy most még könnyű lenne túlélni….

Nehéz egyébként szót találni a dologra, ami kettőnk között kialakult-van…. Egy szimpla laikus szemlélődő simán rásütné a “szerelem” bélyeget, holott….

Ha visszaemlékszek, milyen első szerelmesnek lenni…. Mikor kiugrik a szíved, mert meglátod, hogy ő hív… Mikor érdemes felkelni, mert tudod, hogy ma beszéltek…. Mikor új illatot veszel és azon gondolkodsz, vajon ez tetszene neki? Mikor titkos sms-t kapsz és te elpirulsz a benne írtaktól…. Mikor kiszárad a szád mikor vele beszélsz és rekedt lesz a hangod…. Mikor már nem bírod, hogy a macska is rosszallóan néz rád….

Dehát….

Dehát ezek az érzések most is megvannak, valódiak… Miért állítom akkor határozottan és sziklaszilárdan, hogy nem szerettem bele…?

Mert fizikai képtelenség, ez ellentmond mindennek, nem lehet egy ember “stílusán” keresztül magába az emberbe szeretni….! A szerelemhez kell a fizikai érintés, a látás, tapintás, hallás, szaglás…. Ilyen nincs…!

Vagy mégis….?

Talán ő már mindezt lejátszotta magában és ő sokkal hamarabb rájött a kimondatlanra, hogy…. szerelmes…?

Talán ezért akar elmenekülni előlem, és közben ontja rám védekezésképpen a “túl sok és túl gyors ez az egész” szöveget…?

Talán most is rám gondol, gondolatban elhúzza a nyakamról a hajamat és belecsókol, és nem meri továbbgondolni, mert tudja, hogy nem lenne jó vége…

Bár hívna már…

Nyugodt vagyok… De rossz ez várakozás……