Hogy szeressenek minket…

2010 július 21. | Szerző: Dolcevííta |

 Én is arra vágyom.

Szeressenek. Ne langyosan, ne megszokásból, hévvel, szenvedéllyel. Holott a józan énem kegyetlenül kopogtat (zárt ajtókon) hogy végre őt is hallgassam meg, térjek már észhez, minek vágyni a perzselésre, az csak bajt-fájdalmat okozhat.

Igazából most olyan szinten van valami hátsó sarokba állítva a józan énem, hogy azt sem tudom, hol kéne keresnem….

Tudom, hogy csak egy soromba kerülne, egy egyszavas sms-be, vagy egy hangtalan-bele-nem-szólok telefonba, és tudná, hogy jönnie kell, jönnie hozzám.

És tudom, hogy jönne. Biztosított róla.

És utána….?

Hová vezet ez az egész?

Mi legyen? Adjam át magam neki, ahogy lehet, hogy még soha senkinek, engedjem hogy megőrjítsen, széttépjen, hogy aztán cafatokból rakjam össze magamat…?

És utána?

Ha annyira jó lesz, folytatni akarom, és ő is… Újra találkozni, újra átélni, már nem lenne elég az sms, a forró msn, már kellene az is, hogy érintsük egymást, hogy érezzük azt, ami folyton fellángol, és ami – bár iszonyú szemléletes – mégiscsak egyszerű írott szó…

Szeretnék okos lenni. Szeretnék úgy boldog lenni, hogy közben senkit nem bántok, senkinek nem okozok fájdalmat… Azt kéne valahogy beteljesíteni, amit Parole írt a hozzászólásában: “Fogadd el, …… ha biztos vagy benne, hogy megéri, ha gazdagabb leszel tőle….”

Vajon lehetek-e annyira önző, hogy csak azért, hogy “gazdagabb legyek tőle”, belemenjek egy viszonyba, nyújtson is az bármit…..?