………
Nem köszönök be, hiszen nem találnék rá megfelelő szót, hogyan is illik beköszönni így, három hónap hallgatás után…
A három hónap besűrűsödött, mint az elrontott puding, mára már szinte
megkövesedett, az elmúlt három hónap összegyúrt maszlagával simán
agyoncsaphatnék bárkit.
Októberben írtam. Írtam, hogy húdetutidetuti. Pedig utána messze nem
volt az… A csókolózós-odavagyok érted randi után egy nappal, virtuális
könnyek között bevallotta, hogy ÉN ráébresztettem, hogy mennyire
szereti és mennyire fontos neki a barátnője. Általában büszke vagyok a
jó cselekedeteimre. Ezúttal nagyon nem ment… Érthetetlenül álltam a
dolog előtt. Valóban van akkor ezek szerint olyan, hogy egy férfi akkor
döbben rá, hogy mennyire szereti a párját, miután eltölt egy másikkal
egy összebújós-csókos-simogatós délutánt???
Abszurdnak tűnt akkor is és most is az, de most már csak lebiggyesztem a számat.
Két hónap véres, hullaszagú csend, melóba-vetem-magam-és-túlélem
típusú stratégia következett. Ami ideig-óráig működött is. Aztán
decemberben felhívott. Próbáltam hideg lenni, ami ment is meg nem is.
Kért, könyörgött, hogy jelentkezzek be msn-re, mert amit akar mondani,
azt nem tudja élőszóban mondani. Még poénkodtam is – nahát, micsoda
emberfeletti erő volt bennem!! – hogy talán be akar másolni valami
szöveget a monitorra???
Engedtem az erőszaknak… A szavak az ő szinte már megszokott módján,
életre keltek és lerepültek a monitorról, körbehálóztak, körbefontak,
simogattak és hízelegtek, míg le nem vettek teljes a lábamról. A
megkönnyebbüléstől, az örömtől, a boldogságtól, a kellek-neki érzéstől
szárnyrakaptam, feltöltődtem mint egy duracell nyuszi, és pörögtem egész
délután, egész nap, egész héten…
Aztán december közepén megemlítettem neki, mi volna, ha összefutnánk,
hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek, melyeket teljesen egymástól
elzárva töltünk. Privát, egyszemélyes cégtalálkozóra hívtam – óó
istenem, hát hová tettem a büszkeségem???? – amit nagyon kedvesen, de
visszautasított, mondván, teljesen el van havazva karácsony előtt…
Persze a mobilja lemerült a beszélgetésünk kellős közepén, a
telefonbeszélgetésünk végszójaként megírt e-mailre pedig még csak nem is
válaszolt…
Karácsonykor küldtem egy sms-t, válasz zéró, szilveszterkor már nem
is erőltettem. Január első napjaiban kaptam egy BUÉK e-mailt. Nem
válaszoltam. Aztán múlt héten rámzörög sűrű elnézéskérések közepette az
msn-en, így hiányoztam, úgy hiányoztam, de most új meló, meg bla-bla,
teljesen el van veszve a hétköznapokban…
Gyanús volt, rosszat sejtettem… Rákérdeztem, mégis mi a szándéka
kettőnkkel? Hát izé-hozé…. most hogy új melója van, orrba szájba bent
lesz, msn-en nem tudunk beszélni, hívni csak este tudna, amikor nekem
nem jó… És hogy ő is sokat gondolkodott, de nem tudja mi lenne a jó,
mert a jelenlegi tempójában olyan mértékben ahogy én szeretném, nem
férek bele az életébe. Mármint hogy nem tudja magát teljesen és
tökéletesen nekem adni – pedig hát megérdemelném, hát hogyne, naná –
ezért nem tudja mi legyen.
Megmondtam én neki, hogy mi legyen… hagyjuk… Én nem akarok olyan
férfi után futni aki nem AKAR engem igazán, vagy még nem döntötte el,
hogy akar-e engem…
Jött a válasz, hogy jajajaj, ne már, hiszen ő akar, meg minden,
csak… Tudattam vele, hogy szerintem holnap reggel úgy fog majd
ébredni, hogy egy teherrel kevesebb, mire a válasz: csak akkor lesz így,
ha tudja, hogy nem okozott nekem ezzel fájdalmat.
Hja, barátom ezzel már elkéstél.
A szám íze megkeseredett, a gyomrom fordult egyet, és belém hasított a
gondolat, hogy én tényleg ezt a nyámnyila hapsit akartam szívvel
lélekkel? De legalábbis testtel….
Most a kiábrándultság igen józan időszakát élem meg… Nem egyszerű, nem könnyű…
És még mindig nem tudom mit akart megmutatni nekem az élet, a sors, a végzet, VELE….. De lehet, hogy ez már nem is fontos….