Elköszönök

2010 augusztus 25. | Szerző: Dolcevííta |

Jó hosszúra sikerült a befejezés. Igazából vége még most sincs, hiszen nincs vége, amíg gondolunk a másikra, de talán végre felfogtam ezt az egészet.

Úgy döntöttem, hogy bemásolom a levelét. Aki ezért ripacsnak tart, ám tegye, én nem érzem annak. Ahhoz, hogy a történet kerek egész legyen, ennek is benne kell lennie, és mivel a leveleit rendszeresen megsemmisítem, egyedül ez a blog fogja őrizni az utolsó hozzám írt szavakat.

És ezzel a blognak is istenhozzádot mondok, mert nem akarok még napokig (hetekig) arról blogolni, hogy mi történik velem az “utójátékban”, gondoltam-e rá, álmodtam-e vele, netán beszéltem-e vele hivatalos ügyben.

Búcsúzóul megköszönöm annak a rengeteg olvasónak, aki olvasásra méltónak találta a blogot, (majdnem háromezren, ez hihetetlen szám!!!) és annak a 140 embernek, aki 5-ös skálán 5-re értékelte életem első nyilvános írásművét.

És a levél, melyet nekem írtak, de egyúttal nektek is, nektek, akik hasonlóan szenvedtek-kínlódtak-szerettek, mint én………….. vigyázzatok magatokra! 🙂

Dolcevííta

………………………………………………………………………….

Édes, csodaszép…

Tudom, rég írtam neked ezeket a szavakat, pedig a
levelezés-lángolás alatt ezek mindennaposak voltak. Sok mindenért kell
bocsánatot kérnem Tőled.

Például azért, mert a te akaratodat figyelembe sem véve,
egyszerűen én magam döntöttem el, hogy legyen vége annak, ami igazán még el sem
kezdődött.

Írtam már neked, hogy bizony mindkettőnknek „nyomós” érvei
vannak az ellen, hogy folytassuk ezt a kapcsolatot, bár szívem szerint most is
letörném mind a 10 ujjam, hogy ezeket írom egyáltalán.

De meg kell tenni, mert nem akarlak olyan helyzetbe hozni,
ami megrendítené az életedet, és talán én is félek megrendíteni az enyémet,
mert arra, hogy Téged igazán és teljesen megkapjalak, valljuk be, igen csekély
az esély.

Nos, igen, most valahogy könnyű őszintének lenni, pedig az
őszinteség igen kemény és fájó dolog is tud lenni, de talán most jött el az
ideje.

Beléd szerettem.

Igazából ez nem az idők és a levelezésünk során alakult ki,
ha nagyon mélyen magamba nézek, a legelső bók után amit neked írtam, végzetesen
megtörtént. Csak harmincakárhány évesen az ember nincs ehhez hozzászokva, és ha
az agy vészjeleket küld, hogy zéró-zéró-legyél észnél, akkor elhajtod az agyad
a francba, hogy no para.

Pedig tudhattam volna, hiszen nagyon, nagyon régen történt
meg velem, hogy ha egy Nő írt, akkor összeugrott a gyomrom, ha pedig
bejelentkezett az msn-en, akkor levert a víz és remegve vártam, hogy végre
ugorjon fel az ablak, „szia Kedves” kezdőszóval.

Most elgondolkodtam, hogy volt-e egyáltalán hasonló érzésem
Nővel kapcsolatban, de igazából senkit nem tudok egy lapon, de még egy napon
sem említeni Veled.

Az elmúlt két hétben megpróbáltam realizálni magamban a
dolgokat és lehetőségeket, de nem nagyon látok kiutat. Tudom, kár volt
érzelmeket belekeverni, de elhiheted, hogy egyszerűen csak megtörtént, nem
tudtam ellene mit tenni. Minden efelé az érzés felé sodort, a mosolyod, melyet
kétszer is volt alkalmam látni, a hangod, melyre a testem-lelkem azonnal
reakcióba lépett, az írásod, ahogy írtál, ahogy megelevenedett minden sorod, TE
MAGAD.

Írtad egyszer, hogy volt egy mondatom, ami beléd égett.
Először AZT akartam, most TÉGED és veled AZT. Ez lett az én lelki-tetoválásom
is, ahogy te is írtad, és mint tetoválás belém is örökre belém-varródott.

Remélem, hogy abból ami velünk történt, csak a jót szűröd
le, nem az elmúlt két hét zűrzavarát, várakozását, csalódását. Hidd el, hosszú
távon te is azt mondod, ezt itt és most kellett abbahagyni, míg nem történt
baj. Tudom, kevés volt ez neked, ahogy nekem is, de fogadjuk el, hogy ennyi
jutott, hosszú ideje nem emlékeztem rá, hogy így tudok érezni, és gondolatban
lábaid elé borulok, hogy megmutattad nekem újra, hogy mennyi szenvedély és
érzelem szorult morcos férfilelkembe.

Csak remélni tudom, hogy én is adtam neked annyit, amennyit
te nekem.

Vigyázz magadra, úgy ahogy én vigyáznék rád. És talán
utoljára, „búcsúszóként” nem tilos leírni, hogy: szeretlek.

…………………………………………………………………………..