Tökéletesen igaza van Charlotte Bronte-nek… Így is érzem magam.
Most beszéltünk telefonon és hosszú és bizonytalan időre “letettük a lantot”.
Túl sokat kockáztatott egy “kalandért”, és az érzelem, ami kicsit az eszét vette, óvatlanná is tette. Egy érzelmektől forró, felugró msn ablak lett az árulója…
És most rádiócsend…
Jó lesz egy kis szünet… El lehet gondolkodni rajta, hogy mit jelentett számunkra az elmúlt 3 hét, mennyire lettünk egymás számára fontosak, túlélhetőek vagyunk-e egymás számára, vagy sem…
Rettenetesen hiányzik, de tudom, ez majd elmúlik, vagy legalábbis elcsitul bennem… De rettenetes ez az űr….
Ha többé nem jön, akkor is őt fogom mindig mindenkiben keresni, de tudom, soha többé nem lesz ilyen összhang, ilyen együttlét, ilyen érzés…
És ennek a tudata talán borzasztóbb az érzésnél is amit most érzek…
Mintha odafentről zuhantam volna le, nagyon mélyre, és most kiszakadt szívvel, összetört testtel, megtiport lélekkel csak feküdnék mozdulatlanul…
Bár ne kéne most megmozdulnom-gondolkodnom két hétig, hogy csak akkor keljek életre ha Ő hív…
Lassan megfogalmazódik bennem, hogy ő nem erotikus játszótárs, nem virtuális szexpartner volt, hanem LELKITÁRS…. És az ember az előző kettőt viszonylag könnyen túléli, de az utolsót…..
Most nem tehetek mást, várok… és várok… és várni is fogok.
Nem fejeződhez be a csókja és az ölelése nélkül.
Egyszerűen NEM AKAROM, hogy így legyen vége!!!!