Nagyon sokat gondolok erre….
Nem is konkrétan arra, hogy MILYEN vele, csak és kizárólag a csókra… 🙂 Mintha ebben az egy momentumban kifulladna a testiség.
Az első csóknak szerintem misztériuma van…. Amúgy is csók-érzékeny
vagyok, képes vagyok szimulálni azt a gyomor-rángatós érzést, amit csak
az első csóknál érez az ember, már akkor is, ha csak filmen látom, ahogy
a két színész először egymás felé hajol.
Ez a csókérzékenység 🙂
Msn-en elfantáziáltam már neki, hogyan képzelem, és rettenetesen
sajnálom, hogy biztonsági okokból nem mentettem el, mert most szívem
szerint minden egyes nap visszaolvasnám. Főleg, mivel ekkor írta
először, hogy amit írtam, pontosan meg is történt vele….
Hogy is volt? Megengeditek, hogy leírjam?
Vegyünk alapul mondjuk – fantáziátlanul – egy pénteki napot.
Sietek a “randinkra”. Már kiszúrom messziről, de nem nézek a szemébe,
átsiklok rajta, had higgye, hogy nem vettem észre, had nézzen
“titokban”, engedem neki. Az asztalnál ülve vár, mindkét keze az
asztalon, egyikkel harmat-deres poharat fog. Eger-fillingű szűk kis
utca, rozzant kávézó. Leülök vele szemben, se puszi, se pá. Hogy is
köszönthetné egymást két ismeretlen-ismerős???
Kicsit az asztal, szűk a hely… Összekoccan a térdünk, kicsit meg is
csíp, mint mikor megráz a másik ember egy véletlen érintéstől…
Félrenézünk. Miről beszéljünk olyan nehéz elkezdeni… Torokköszörülés,
banális témák, szép vagy, ugyan már, te is… Kiszárad a szám, rekedt a
hangom, mit mondjak? Vizet kérek, bubimentest, de a szívószálat nem
merem használni, Istenments, hogy félreértse!
Percek, mint órák. Egyszerre nyúlunk a szalvéta után, újabb
villámcsapás. Ekkor már a szívemben dobog a torkom, sűrűn nyelek, elakad
a hangom, mit lehet mondani szavak nélkül…….? Folyton a számat nézi
ahogy én is az övét….
Feláll, pénzt dob az asztalra, és kezemnél fogva felhúz..
Hová visz??
Aztán megértem, az első csóknak nem lehet tanúja, sem a sakkozó
nyugdíjaspár, sem a kuncogó tinilányok… Egyedül kell lennünk, hogy
elsüllyedhessen a világ…
Sietős léptekkel megyünk-futunk egy utcát… jobbra el… ide nem
hajthat be kocsi, ide csak az jön akinek itt van dolga és most itt
senkinek nem lehet semmiféle dolga.
Még egyszer körbepillant…. falhoz dönt….egy másodpercre megáll a
szám előtt, mielőtt hozzáérne, talán az engedélyemre vár? Vagy arra,
hogy én tegyem meg utolsó 2 milliméteres lépést? Nem vár… Hozzámér….
Puha… Lágy és mégis erős, ez a száj tudja mit szeretne… Bejárja
szám minden egyes négyzetcentijét…. Aztán elválunk levegőért kapkodva,
de csak annyi időre, hogy oxigénnel teljen a tüdőnk, és ne halljuk az
orrunkon át hirtelen vett levegő sípolását….
huhh… és mégnagyobb huhh….. Ennyire jól még talán az msn-en sem sikerült elképzelnem….
Pénteken biztos megtörténik… Ilyen lesz? Még jobb? Vagy a közelébe sem ér…?